Tegnap egy kedves livornói születésű ismerősünk látogatott meg minket. Paprikás krumplival kínáltuk, hozzá Chiantit kortyoltunk, utána házi baracklekváros fánkot ettünk. Nagyon ízlett ez így együtt neki is. Vacsora után elővette a gitárját, és nagy örömünkre énekelt és gitározott nekünk. Késő estig mesélt a gyerekeknek mindenféle titkos meséket, mi, felnőttek, semmit sem tudhattunk meg róla. Mikor elaludtak a gyerekek, mi a nappaliban folytattuk a beszélgetést, ő gitározott még, és énekelt hozzá. Nagyon hangulatos este volt. Át is adom neki a szót, az egyik livornói anekdotáját megosztom Veletek:
Egy egykor jómódú öregember szegénysorba jutott. Érezte, hogy közeleg utolsó órája, és szörnyen vágyott arra, hogy még egyszer utoljára abban a calafuriai előkelő étteremben vacsorázhasson, ahol annak idején törzsvendég volt. Nem volt pénze, és szégyellte is magát, de annyira gyötörte a vágy, hogy mégis rászánta magát. Koldusruhában, szégyenkezve beült az étterembe, az egyik félreeső asztalhoz. Odahívta a pincért, és ezt suttogta: „Nézze, nekem csak néhány fillérem van. Hozzon nekem pár szem babot, sok szósszal” (a szószért nem kellett fizetni). „Bort parancsol?”- kérdezte a pincér. „Bor gyanánt hozzon vizet!” -suttogta az öreg. „Kenyeret?”- kérdezte a pincér. „Kenyér van nálam”- felelte az öreg, és egy száraz, megviselt cipót húzott elő a zsebéből.
A pincér elindult a konyha felé, át a termen, ahol a sok elegáns úr és dáma várta a vacsoráját. A pincér szokása szerint már a terem közepénél a konyha felé rikkantotta a rendelést: „Pár szem babot kér, sok szósszal, bor gyanánt vizet iszik, kenyeret hozott magával!”.
A teremben minden tekintet az öreg koldusra szegeződött, aki szégyenében távozni akart. Ekkor az elegáns urak és hölgyek egyenként felálltak, és kiabálva adták le a rendelésüket a pincérnek: „Pár szem babot hozzon, sok szósszal, bor gyanánt vizet, kenyér van nálam!” , majd a másik asztal is: „Pár szem babot kérünk, sok szósszal, inni vizet, kenyeret hoztunk magunkkal!” Így, szolidaritásukkal marasztalták az öreget, mert igaznak tartották a mondást: mit is érne az élet szeretet és együttérzés nélkül?
A reggel is vidáman telt, magyar-olasz módra reggeliztünk, zenéltünk reggel is, addig-addig, hogy a gyerekek majdnem el is késtek az iskolából. Végül mégis sikerült időben odaérni, a vendégünktől is elbúcsúztunk, de egész nap a dal refrénjét dúdolgattuk: „Pár szem babot, sok szósszal, bor gyanánt vizet, kenyér van nálunk” („Du’ fagioli con molto intinto, vino: si beve acqua, il pane ci s’ha con noi”)
