Családi kerékpártúra Toszkánában, a tengerparton – Livornótól Castiglioncellóig

Livornóból, a festői Terrazza Mascagniról látott gyönyörű naplemente után a kerékpárúton kerekeztünk tovább a tengerpart mentén déli irányban, és tudtuk, hogy még Antignano előtt kell lennie egy ivóvízkútnak, ahol a kulacsainkat feltölthetjük. Közben teljesen besötétedett, és a kút mögötti ösvényen, az Ardenza patak mentén lakókocsi-parkolóra bukkantunk. Nagyon megtetszett a hely, mert tiszta volt és védett, a sövénnyel és kerítéssel elkerített lakókocsis részből egy kis kapun keresztül egy még védettebb kertrészbe jutottunk, a terméseit ontó fügefa árnyékában  le is sátoroztunk. Kiderült, hogy Parco del Mulino a hely neve, és a Down-szindrómásokért  Egyesület üzemelteti. A kerti sütögető mellett asztal és padok is voltak, itt megvacsoráztunk. Reggel hét körül már sátrat bontottunk, a sütögető melletti padokon ülve az asztalnál megreggeliztünk, azután útnak indultunk. Tudtuk, hogy emelkedős út vár ránk.

Antignano után már nem volt kerékpárút, hanem a forgalmas út szélén kapaszkodtunk fel az emelkedőre. Több helyen tábla figyelmeztetett, hogy a kerékpárosok szigorú libasorban haladjanak. Elkezdődtek Calafuria strandjai, és két helyit is megkérdeztünk, melyik helyen a legcélszerűbb megállnunk. Mindketten a 6-os számú strandot ajánlották, mert ott az úttól viszonylag keveset kell gyalogolni a tengerpartig. Leszereltük az összes csomagunkat a kerékpárokról, a kerékpárokat az út melletti parkolóban egy oszlophoz láncoltuk, mi pedig a csomagokkal lementünk a partra. Nagyon megérintett a tenger mélykék színe, a sziklákról lehetett a vízbe ugrálni, és mi ugráltunk is, amíg csak meg nem untuk. Az is nagyon jó a Calafuriai strandban, hogy árnyékos, illetve sekély vizű helyeket is bőven lehet találni, így a napernyőnket ki sem bontottuk. Utólag mindannyian megállapítottuk, hogy egész nyaralásunk legszebb tengerparti fürdőhelye volt ez.

 

Miután pihengettünk, szunyókáltunk az árnyékban, fürödtünk, ugráltunk a tengerbe, felfaltuk a megmaradt élelmiszer-készletünket, megettük a reggel szedett fügéinket is, megittuk a kulacsban megmaradt utolsó csepp vizünket is, egyszóval miután remekül éreztük magunkat, a déli órákban felkerekedtünk, és tovább indultunk. Miközben a holminkat felhordtuk a biciklinkhez, a kicsi beleejtette a hálózsákját a tengerbe, így az kissé vizes lett, de a tűző napon estig bőven meg tudott száradni. Nekiindultunk tehát az előttünk álló útnak, és az első komolyabb emelkedő tetején, a Sassoscritto kávézónál, ami  elegáns étterem is egyben, megálltunk, hogy megtöltsük a kulacsainkat. A pincérek nagyon készségesen adtak friss, hideg csapvizet, lelkesedésük még a tizedik kulacsnál sem hagyott alább, ami annak fényében, hogy egy centet sem költöttünk el itt, még inkább tiszteletre méltó. Jókedvűen, felfrissülten idultunk tovább, és bár az úton még voltak emelkedők, már nem volt nagyon forgalmas, és élveztük a táj szépségét.

Castiglioncellóba érve pizzát szerettünk volna ebédelni, de ekkorra már kora délután volt, és a pizzázók zárva voltak. Bementünk tehát a Coopba, gyümölcsöt, és valami vacsorára és reggelire valót vásárolni, Apa addig kint maradt a középső kislánnyal. Amíg vártak ránk, a biztonsági őr rájuk szólt, hogy öltözzenek fel, mert sértik a közízlést (a rekkenő hőség miatt Apa rövidnadrágban volt, de felsőtestét nem takarta semmi, a kislány pedig fürdőruhafelsőben és rövidnadrágban volt).

San Vincenzo felé indultunk tovább a bevásárlás után, és az első nyitva tartó büfénél megálltunk. Török büfé volt, megrendeltük a giroszainkat, és elmentünk a közeli parkba, leültünk a padokra, és letámasztottuk járgányainkat. Hosszasan beszélgettünk a fiatal török sráccal, aki a büfé tulajdonosa és üzemeltetője egyben. Finom volt az étel, a parkban volt csap, ahol újra meg tudtuk tölteni a kulacsainkat, a Coop-ban vásárolt szőlővel egészítettük ki ebédünket, majd tovább indultunk.

Beszámolónkat hamarosan folytatjuk!